Tavalyi hír magamról

2016. szeptember ötödikén, beültem az iskolapadba. Akkor kezdtem el a Kodolányi János Főiskolán a féléves "Szépíró" kurzust. Abból az apropóból, hogy közel három éve dolgoztam egy regényen, és több mint 400 oldalnál tartottam, amikor elbizonytalanodtam a megformálás módját illetően.

Prózaírást kezdtem tanulni Petőcz Andrástól, és persze, óhatatlanul tanulok csoporttársaimtól is, amikor egymás házi-feladatait vesézzük. Mert a tanárunk már az első találkozáskor adott olyan feladatot, amit otthon kellett megírni. Az óráin elsősorban figyelünk, jegyzetelhetünk, de az írásbeli feladatot nem az órán oldjuk meg. Így mindenki a saját módszere, időbeosztása szerint készülhet a következő órára.

Tetszik a Tanár Úr módszere, aki már az első találkozáskor felcsillantotta annak lehetőségét is, hogy segítségére lesz hallgatóinak írásaik nyilvános megjelenésében. Egyúttal lektorálja a kiválasztott írást, amivel garantálja a színvonalat.

Hogy ezt mennyire komolyan gondolta, bizonyítja az alábbi link, ami elvezet házi-feladatként írt novellámhoz, ami néhány álnéven publikált rövid írásomtól eltekintve, az első "lektorált jelenlétem" a virtuális világ nyilvánossága előtt. Ezúton köszönöm tanárunknak, Petőcz Andrásnak.

http://petoczandrasblog.blogspot.hu/2016/09/szepiroi-kurzus-2016-osz3-kovacs-istvan.html

És itt a legutolsó linkje, amit tanárunk feltett a blogra ez év áprilisában. Novellám címe: Miért? 1969 nyarán játszódik, Drezda-Budapest közötti vasútvonalon. Egy emlékezetes vonatozás élményét dolgoztam fel benne.

http://petoczandrasblog.blogspot.hu/2017/04/szepiroi-kurzus-2017-tavasz11-kovacs.html

Az otthonra kapott feladatok arról szólnak, hogy ne csak a saját történetünket akarjuk jól-rosszul rögzíteni az örökkévalóság gránitfalán, vagy virtuális asztalfiókunkban, hanem képesnek kell lennünk tematikus feladat megírására, ha azt a célt tűztük magunk elé, hogy "író akarok lenni, és kész". Ezt több mint három éve, hatvankét évesen határoztam el. Néhány rövid tematikus írásom megjelent itt-ott, persze álnéven, mint például a Galéria Savaria virtuális piactér Blogjában.

http://galeriasavaria.hu/blog/kategoria/felhasznaloink_irtak/

Ezen az oldalon Hayho néven jegyzem írásaim, amelyekben többnyire képző- és iparművészeti témákkal foglalkozom, igyekezve különleges információkkal meglepni az olvasót.

Havonta egy-egy oldalt közöl Surányi meséimből Pócsmegyer önkormányzata által kiadott "Pócsmegyeri KISBÍRÓ" című újság, ami papír alapon is megjelenik. Ebben "Isti" aláírással publikálok.

A névválasztáson még nem vagyok túl. Most a "Kovács István Haykovats" nevet használom a tanár úr sugallatára. Az alábbiakban bemutatom a házi-feladatként létrejött írásaim. Később beszámolok egy készülő novella füzéremről, amiben csodával határos, megtörtént eseményekről írok.

***

Még a kurzus elején olyan feladatot kaptunk, hogy váltsunk nemet. A férfiaknak egy nő szemszögéből kellett megfogalmazni az elbeszélést.

Nemzetközi TV-Film fesztivál, Budapest 1976

Két gyerekkori barátnőm, Cynthia és Dorothy türelmetlenül várták az alkalmat, hogy megosszam velük budapesti élményeim. Jól ismertük egymást. A filmszemlén vetített művek hidegen hagyták őket, pedig a gimnáziumban még mindhárman színésznők szerettünk volna lenni.
Aztán Cynthia húszévesen lehorgonyzott egy nála tizenhét évvel idősebb, és három millió fonttal gazdagabb üzletember mellett. Dorothy elvégezte a Művészeti Akadémiát, de az első filmforgatás után feladta, és átnyergelt a művészettörténetre. Harmincévesen átvette apja régiségüzletét a Sohóban, és a műtárgypiacon találta meg élete értelmét.
Mindkét barátnőm érdeklődéssel követte színészi karrierem. Kezdetben mellékszereplőként jelenhettem meg a filmvásznon, néhány felejthető mozifilmben. Majd egyre fontosabb szerepeket kaptam TV sorozatokban, aminek ujjongva örültek. Havonta járunk össze valamelyikünk lakásán, vagy egy csendes étteremben teázni, és legfrissebb élményeinket megosztani egymással.
A váratlan szép idő különösen vonzóvá tette kertes, tengerre néző házunkat Folkstone-ban, ahol mindhárman otthon éreztük magunkat. Dorothy hétköznap a Sohóban lévő üzlete fölött, a padlástérben kialakított műteremlakásban lakott. Hétvégeken hazajár anyjához a szomszéd utcába. Cynthia Wembley-ben él, luxus körülmények között. Hozzá csak akkor megyünk, amikor férje nincs otthon.

Kellemes május végi délután volt. Második férjem, Robert Doverbe autózott a gyerekekkel, így azt hittem, zavartalanul beszámolhatok budapesti élményeimről.

A francia partok felé néző teraszon helyeztük kényelembe magunkat. A gőzölgő teát és a kubai rumot az asztalra készítettem, és három hamutálat a csészék mellé, hogy ne keljen keresztbe nyúlkálnunk az égő cigivel.
Az ötvenes években füveztünk is, de ahogy Roberttől teherbe estem, elhagytam a marihuánát, és szülésig nem gyújtottam rá. 1959 és hatvanhat között dohányoztam a legkevesebbet, ugyanis ebben az időszakban szültem négy kislányt, és egy fiút.
Aztán, ahogy lenni szokott, öt gyermekkel ötszörös a gond, és lassan visszaszoktam. Hamarosan láncdohányos lettem, de negyven éves koromtól egy dobozra redukáltam a napi adagot. Az óta kilenc év telt el, és nagyon ritkán szívok többet húsz szálnál.
- Na, csajok. Rég dumáltuk ki magunkat. – kezdtem az előadásomba.

- Dorothy-val megbeszéltük, mi csendben maradunk. Elő a sztoriddal – villantotta rám
jól karbantartott, vagyont érő fogsorát Cynthia.

- Hát, rendben. Vágjunk a lovak közé! - Még az utazásom előtt történt valami, amiről nem volt alkalmam beszélni barátnőimnek, ezért ezzel kezdtem a beszámolót.
- Cynthia, te el szoktad felejteni, hogy a férjed jóval idősebb, és annak ellenére, hogy megtehetné, nem teszi meg. Megelégszik a te edzésben tartott, tizenhét évvel ifjabb punciddal. Viszont Robert négy évvel fiatalabb nálam, nem dúsgazdag, de sármos szakmabeli, és tanít az Akadémián. Ezt csak azért hozom fel, mert néha engem is elkap a féltékenység zöld szörnyetege. Pont az utazásom előtti nap éreztem meg a férjem ingén egy idegen nő illatát. Nem csináltam ügyet belőle. Elképzeltem szegény Robertet, ahogy ledönti lábáról a színi tanoda ifjú hölgytagja. Szétfeszített combjaival mellkasára nehezedik… A többit ti is el tudjátok képzelni. Nem először, és valószínű, nem is utoljára fordul elő hasonló eset az életünkben. Hozzáedződtem, és ismerem a gyógyír titkát.

- Kutyaharapást, szőrével – szólt közbe Dorothy.
- Pontosabban: Félre kúrást, félre kúrással kúrálsz. – erősített rá Cynthia.

- Az egészben elsősorban az zavar, hogy ilyenkor érzem a korkülönbséget férjem javára. – nem hagytam, hogy barátnőim kizökkentsenek az „előadásomból”. – Egyébként igazat szóltatok. Ha úgy érzem, nem vagyok elég jó a férjemnek, keresek olyat, akinek jó vagyok. – fordultam Cynthia felé, aki az utóbbi tíz évben az asszisztensével élt együtt, aki történetesen egy csinos harmincnégy éves nő volt.

- És ez Budapesten megvalósult? – szögezte nekem a kérdést Dorothy, várakozó tekintettel.
- Csak lépésről, lépésre Drágáim. Hagyjátok, hogy kiélvezzem az események felidézését. – és a teáscsészémbe jó adag rumot töltöttem. A tűzforró tea egyből iható hőmérsékletű lett. Rá is gyújtottam egy Dunhillre, mielőtt folytattam beszámolóm.
- Jól gondoljátok, ha arra gondoltok, feltett szándékom volt az ágyamba vonszolni egy sármos magyar csődört. Oscar, a producerem gyönyörű lakosztályt foglalt a Gellért szállóban, ami egy régi patinás hotel a Duna nyugati oldalán. Saját termálvizes gőzfürdője és uszodája van. Ha Budapesten jártok, vétek máshol megszállni. A filmszemlén délelőtt és este folytak a vetítések a folyó másik oldalán, de a közlekedés nem okozott problémát. A taxi szinte ingyen volt a londoni díjszabáshoz képest, és a londiner füttyentésére rögtön előállt.

- Mikor térsz már a lényegre – türelmetlenkedett Dorothy.

- Nyugalom! Most térek a lényegre. Délutánonként folytak az üzleti tárgyalások, ezeken Oscar kérésére meg kellett jelennem, mint a sorozat női főszereplője. Először a németeknek és az olaszoknak adtuk el az anyagot, velük flottul ment minden. Az olaszok között volt egy jóképű pasas, rám is hajtott. Ráadásul ő is a Gellértben szállt meg. Együtt vacsoráztunk, aztán felmentem hozzá. Sajnos nagyon gyengén muzsikált. Lehet, hogy a piát nem bírta úgy, mint én…, minden esetre, kiábrándító volt az igyekezete. Pedig nyolc évvel fiatalabb volt nálam. Másnap még találkozni akart, de leráztam. Aznap tárgyaltunk a magyarokkal, várakozással telve mentem el az üzletkötésre, de fogatlan, öreg oroszlánok voltak a tárgyaló partnereink. Egyedül a tolmács volt jóképű fiatalember, de a kedves, meleg tekintete hamar elárulta, ő előbb fog a produceremmel közös nevezőre jutni, mint velem.
- Basszus, akkor nem jött össze a várva várt míting egy „magyar csődörrel” sem? – kérdezte izgatottan Dorothy.
Barátnőm türelmetlensége felbosszantott. Jó, akkor még fokozom várakozás feszültségét, és újra rágyújtottam. Az orrom alatt mormogtam alig hallhatóan, inkább csak magamnak: „Hogy csődör volt-e, vagy csak egy álom…, végén úgyis kivesézitek.” és mélyre szívtam a füstöt, karikákat pöfékeltem a szürkülő ég felé, aztán folytattam.
- Fáradtan, rosszkedvűen taxiztam vissza a hotelbe. Elhatároztam, úszok egyet és vacsora után alaposan leiszom magam. Felmentem a fürdőruhámért, törülközőt, köntöst, az uszodában adtak a VIP vendégeknek. Jóleső érzéssel úszkáltam oda-vissza a faragott oszloppárokkal határolt medencében. Kezdtem ellazulni a stresszes nap után. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy velem egy ritmusban úszik mellettem egy vörös szakállas fiatalember. 23-25 évesnek saccoltam. Először nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Mellúszásban haladtunk, majd ő a hátán folytatta. Akkor már félreérthetetlen volt, hogy engem követ. Megfordult a fejemben: a srác egy szállodai selyemfiú, és így akar a közelembe férkőzni. De azon túl, hogy merőn nézett, nem volt tolakodó a viselkedése. – mélyet szívtam a harmadik cigarettámból, mert magam is izgalomba kerültem, amikor a szokatlan ismerkedést felidéztem. Barátnőim lakatot téve szájukra, várták a folytatást.

- Kijöttem a hideg úszómedencéből, aminek a túloldalán félkörívben egy kisebb meleg vizű medence van, gyönyörű szecessziós építészeti környezetben. Beültem a meleg vízbe, egészen nyakig elmerültem, és élveztem, ahogy átmelegít. Eszembe jutott a fiú, már-már hiányoltam, amikor mellém úszott a másik oldalról. Magyarul szólított meg, hangja kellemes volt, de egy szót sem értettem. Annyit mondtam csak, hogy nem értem, mire kicsit zavarba jött. Arra következtettem, hogy fogalma sincs, ki vagyok, és a dzsigolót is kizárhatom, azok jól beszélik a nyelvünket. Aztán majdnem tökéletes oxfordi kiejtéssel ennyit mondott: Sorry, my english is very poor. Igazat mondott, tényleg szegényes volt a szókincse, de összeszedte magát. Kiderült róla, főiskolán tanul szobrászatot, és nagyon tetszem neki. Ezzel aztán ki is merült a nyelvtudása. Viszont a testbeszéde működött.

- Csak nem nyúlt az úszó dresszed alá? – kérdezte Cynthia vigyorogva.

- Annál finomabban csinálta – belekortyoltam az egyre erősebb, és egyre hidegebb teámba. – A medence kőpadján ültünk egymás mellett, gyakorlatilag kettesben. Középen lévő díszkút takarta a másik oldalon ülő két férfit, akik egymással voltak elfoglalva. A fiatalember elém térdelt, és lassan a fejemhez emelte mindkét kezét. Olyasmit mondott, hogy szívesen megmintázna, és nagyon gyengéden a kezeibe fogta arcomat. Nem tiltakoztam. Úgy tett, mint a vakok, amikor letapogatják egy idegen arc formáit. Még a szemét is lesütötte. Aztán lassan lefelé haladt. Végig simította vállaim, a karom, és végül megfogta mindkét kezem. Mondhatom, bensőséges érzés volt. Zavarba jöttem, és felálltam.
A fiú mozdulatlan maradt, csalódott szemekkel követett, ahogy az öltöző felé mentem. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek vissza rá. Ő ott állt a díszkút mellett, és csak nézett. – idéztem fel révedező tekintettel a furcsa szituációt.

- Csak ennyi volt? Meg sem próbáltad felhívni a szobádba? – kérdezte Cynthia csalódottan.

- Várd ki a végét – szóltam rá, és újabb cigire gyújtottam. – A Gellért fürdőben a VIP kabinsor az öltöző bejáratától néhány lépésre van. A kabinos pultjától rálátni az ajtókra. Gondolom, a biztonság miatt tervezték így. Én a negyedik kabinhoz kaptam kulcsot, amit a dresszem cipzáras zsebébe dugtam, így nem kellett keresgélnem a kabinost, aki éppen nem volt a helyén. Törülközés közben a gondolataim a srác körül jártak. Éreztem, hogy nekem kellett volna kezdeményeznem, hiszen olyan fiatalnak és tapasztalatlannak látszott… Aztán pont ezzel nyugtattam meg magam, hogy túl fiatal hozzám, hiszen a fiam lehetne. Felvettem a bugyimat, és a blúzom. Az a kék, gyöngyház-gombos felsőrész volt rajtam, amit együtt vásároltunk márciusban. Éppen kezdtem begombolni, amikor halkan kopogtak a kabinajtón. Résnyire nyitottam ki, nem tudhattam, ki kopogott. Mint Barbarossa Frigyes fiatalon, úgy nézett ki az én lovagom, persze királyi palást nélkül.
– És beengedted? - kérdezte Dorothy.
- Igen, beengedtem. Pontosabban berántottam, nehogy észrevegye a kabinos – vallottam be töredelmesen. – Nem akartam másnap a pletykalapok címoldalára kerülni.
- Uúú, de izgi. – jött ki Cynthiából is – egészen benedvesedtem.
- Gyerünk June, folytasd! – erősített rá Dorothy.
- Bocs lányok. – mondtam, mert a figyelmem a földszintről érkező zajok vonták el. Felálltam, és bementem a teraszról a nappaliba. Akkor már tisztán hallatszott, családom váratlanul hazaérkezett. Robert jelent meg a lépcsőfordulóban. Arcára volt írva, valami rosszul sült el a kiránduláson.
- Mi történt? – kérdeztem aggódva.
- William labdának nézett egy kőgolyót, és belerúgott – kezdte mesélni a férjem, amikor felért a nappaliba. – Kerékvető kő volt egy villa kapujában, körbenőtte a fű. A nagylábujja piszkosul bedagadt, de kiderült, csak megrepedt. Most jöttünk Elliot doktortól, aki megröntgenezte, és begipszelte. Pár hétig nem tud a jobb lábára cipőt húzni… Most a lányok vigasztalják, de te is lemehetnél hozzá. – közben Robertnek eszébe jutott, hogy csajozós napom van. Kiment a teraszra, üdvözölte barátnőim. Én meg lementem szegény tizenöt éves okos-tojásomhoz, vigasztalni. Az élmény-beszámolóm befejezésének lőttek, elnapoljuk a jövő hétre.

Írta: Haykovats

Ha valakit érdekelne a történet befejezése, kérem, e-mail-ben jelezze:

haykovax@gmail.com

 

***

 

Albert Camus "Közöny" című regényének bevezető sorával indult a következő házi-feladat.

 

Közöny-könyvelés

Írta: Kovács István Haykovats

 

Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan.


Mama hívta fel Ildit, aki személyesen keresett meg, mert éppen ki volt kapcsolva a mobilom, vagy elhagytam valahol. Ildi a nagynéném, anyám nővére. Addig verte az ajtót, amíg fel nem ébredtem. Dühös voltam, mért nem hagy aludni. Erre azt mondta nagy hangon: „Már elmúlt dél, és még az ágyban fetrengsz. Beszélnünk kell!”
- „Hagyjál békén!” – ordítottam, és magamra húztam a takarót. Aztán mégis beengedtem.
A családom nem érti, mért nem éjjel alszok? A metrón, a villamoson, az aluljárókban, mindig figyel valaki. Többen is szemmel tartanak. Azóta követnek, hogy megjöttem New Yorkból. Az NSA ügynökei a telefonom is lehallgatják, mióta hazajöttem. Ezért váltogatom a mobilokat. Ha végre megszabadulok egyiktől, a Mama csak rám tukmál egy következőt, hogy el tudjon érni. Többnyire használt készülékek, egy-két napi adagnál nem adnak többet értük. Jobban járok a lomtalanításoknál. Mindig találok olyan cuccot, amit a „bolhapiacon” el tudok adni. Majdnem mindig találok valamit, csak nem mindig sikerül eladni mindent. Ami megmarad, hazaviszem.
Senki nem akarja megérteni, miért nem tudok éjjel aludni.
Bármikor rám törhetik az ajtót. Kértem az apámat, erősítse meg a bejáratot, ő csak gúnyolódott, pedig ért hozzá, betörésvédő volt, iparszerűen. Ő újította fel a padlásszobám, még zuhanyzófülkét is beépített, de az hamar tönkre ment. Mondjuk, a vízszerelést szakemberre bízta. Az ajtó-erősítésre azt mondta, nem hiszi, hogy bárki is elvinne valamit abból a szemétkupacból, amit a szobámban felhalmoztam.
Nem érti, én sem azt féltem, hanem a saját bőröm. Fogalma sincs, kik üldöznek.
Két éve még a Légi lakásában lakhattam. Vagy három éve. A családban „Léginek” hívtuk nagymamám anyját, aki hivatalosan Légrádiné volt, és úgy nézett ki, mint egy hatalmas lufi. Halála után a Mama megengedte, hogy használjam az anyja szoba-konyháját a Dob utcában.
Aztán az adósságom csak nőttön-nőtt, és egy idő után nem hitték el, tényleg azon vagyok, hogy rendezzem a tartozásom. A díler két barátjával látogatott meg. Meggyőző arcok voltak. Rábeszéltek, adjam el a lakásom. Két hónap haladékot, meg egy kis anyagot is adtak, amikor rábólintottam.
Nem hagyhattam, hogy 150 rongy miatt levágják három ujjam. Egy ujjért csak ötvenezret írnak jóvá. Valamikor jól zongoráztam, hátha megint kedvet kapok a zenéléshez. Hét ujjal nehezen menne az újrakezdés.
A baromarcúak azt hitték, hogy enyém a lakás. Nem ábrándítottam ki őket. De még a dédnagyanyámé sem volt, csak bérelte a kerületi Tanácstól. Viszont remek ötletet adtak a nepperek. Mindig is jó voltam a számítógépes grafirkázásban. Hamisított papírokkal másfél hónap alatt eladtam a lakást, kézpénzért. Nem szóltam róla senkinek, csak megszereztem az USA vízumot, megvettem a repülőjegyet Los Angelesig, és még maradt 2000 dollárom, költőpénznek.


Milyen szépnek nézett ki a világ. Irány Hollywood, a filmgyártás fővárosa.
Csak két hónap után hívtam fel édesapám „R” beszélgetésre egy olcsó szálloda portájáról, hogy adja meg brooklyni barátja telefonszámát. Nem emlékszem, hogyan kerültem a nyugati partról New Yorkba, csak azt tudtam, elveszett az útlevelem, és ott álltam éhesen, szakadtan, pénz nélkül a Carnegie Hall előtt, a Central Park szélén.
Apám hangjában nem éreztem kitörő örömöt, ennek ellenére eleget tett kérésemnek. Átutált 120 dollárt a papírjaimra, és a repülőjegyem átírására a barátjának, aki aztán segített mindenben. Három napig náluk húzhattam meg magam, a fiuk szobájában, aki éppen Chicagóban tanult az egyetemen. Ez alatt nagyon igyekeztem tiszta maradni. Kétszer le is zuhanyoztam.


Amikor hazaértem, anyám mesélte, nagyon aggódott, mert azt hitte, eltett láb alól a drog maffia. Szerencsémre, amíg Amerikában voltam, ezeket lesittelték. Több évre. Már csak arra kell vigyáznom, nehogy valamiért melléjük ültessenek.
Már ’94 tavaszán, Dél-Afrikában eldöntöttem, jobban érdekel a filmezés, mint a színházi meló. Johannesburgban világító asszisztens voltam két hónapig az ottani Nemzeti Színházban.
A „Hair musical”-ben kaptam szerződéses munkát. A színházba egy haverom juttatott be, akinek a szülei a konzulátuson dolgoztak.
Nelson Mandela hívei abban az időben kezdtek erőteljesen mozgolódni. Annyi károm volt belőle, hogy a felfordulásban ellopták a robogóm, amivel ott közlekedtem. Volt egy fekete barátnőm, akivel a színházban ismerkedtem meg, nála laktam. A robogót is tőle kaptam kölcsön. Érdekes visszagondolni Dél-Afrikára, a két hónap alatt egyszer sem voltam betépve. A füves ciginél nem mentünk tovább a barátnőmmel. Nem is értem, hogy lehetett megállni.


A filmezés iránti vonzódásom megerősítette a Michael Jackson produkció a Hősök terén. Amikor visszajöttem Johannesburgból már jól beszéltem az angolt, így lehettem a magyar stáb és az amerikai forgatócsoport egyik összekötője. Akkor nagyon jól ment minden. Pár hét alatt degeszre kerestem magam, és az anyaghoz is könnyen hozzájutottam.
Mármint, én szereztem be az amcsiknak is. Persze, kicsit levámoltam az adagokat. Ha akkor maradok a fehér pornál, talán minden másképp alakul.
Tulajdonképpen az első írországi utamon, Dublinban éreztem rá az angol nyelvre, amikor a kaparós sorsjegy nyomtatását szerveztem. 1991-ben nagy terveket szőttünk a barátnőmmel. Még az anyja is hitt benne, és beszállt csendes-társként. Talán még az apám is bízott a sorsjegyben. Csak amikor hetvenezret számlázott neki a Westel, a kölcsönadott mobiltelefonra, és nem tudtam kifizetni, akkor rendült meg a hite üzleti sikerünkben.


Nem értem miért volt úgy oda. Ő mondta az apjának, Józsi nagyapának, a saját fülem hallatára: „kockázat nélkül nincs üzlet.” A barátnőm anyja a balatoni nyaralóját bukta az üzletünkön.
Ezek után mentem Dél-Afrikába. Persze, mindenki rám mutogatott, amikor ezer sorsjegyet nem találtak. Nem is annyira a sorsjegy hiányzott nekik, inkább az ellenértéke. Esküszöm, nem emlékszem, kinek adtam el, és arra sem, hogy kifizették-e az árát. A fél-árát, hogy precíz legyek.
Már unom, hogy mindig meggyanúsítanak valamivel. Faterom butikos haverja is adott hitelbe nyári ingeket. Az első körben hatvan ezerért. Mármint, neki ennyi járt volna, viszont jóval kevesebbért szerezte be a színes muszlin ingeket Baliról. Tutira emlékszem, adtam neki ötvenezret. Jó, még elhoztam két kört hitelbe, és a Balaton körüli üzletekben el is adtuk a barátnőmmel. Lehet, hogy nem számoltam el rendesen, mégsem hiszem, hogy ettől ment tönkre.


Van, hogy nem emlékszem dolgokra. De, akkor is túlzás, amit a Mama állít, hogy nem ismertem fel anyámékat, amikor meglátogattak a Hárshegyen, a zárt osztályon. Meg sem látogattak. Arra emlékeznék.
Például, biztosan emlékszem, egy hétig tartottak bent az ágyhoz kötözve…, vagy két hétig. Mert állítólag dühöngtem. Azt tudom, hogy hasgörcsöm volt, hánytam és magam alá vizeltem. Azt, hogy erőszakos lennék, senki sem állíthatja rólam komolyan.
Tény, hogy előtte nyomtam magamba a hernyót, kontroll nélkül, és a végén mentő vitt a kórházba. Amikor a haverom már nem érezte a pulzusom, akkor hívott mentőt az én mobiltelefonomon. Utólag elmesélte. Ő sem látogatott meg a gyogyósoknál, és a telefonom sem adta vissza. De, nem számít, azért jó haver. Mindig tudja, kinél legolcsóbb az anyag.
A heroinról leálltam. A speed, az amfetamin, vagy valamilyen gyógyszer-koktél maradt meg napi szükségletnek. Ezt nem érti a család. Mert nem próbálták ki a mennybemenetelt. Ha kipróbálnák, biztosan megértenék, ezt naponta meg kell ismételni. Ez törvény. Olyan szigorú törvény, mint a gravitáció. Annak se tudják az okát, mégsem potyogunk le a földgolyóról a nagy semmibe.
Már biztosan emlékszem, senki se látogatott meg a zárt osztályon, csak az utolsó napon jött értem a Mama taxival, mert Gyuri, anyu bátyja nem ért rám. Kimondom: Nem  akart  segíteni. Pedig milliomos. De állandóan csak a munka körül jár az agya. Munkacsaka-munka-munka-munkacsaka… Egy kicsit sem képes lazítani. És nem is nekem segített volna, hanem az anyjának. De hagyjuk. Megpróbálok a jó dolgokra koncentrálni.
Például, az is fáj, hogy Karácsonykor nagy adag szemrehányást kaptam az ajándékcsomag mellé Jenő papától, aki anyuék apja: „Tizenegy év alatt csak ötször látogattad meg anyádat. És az öt alkalomból háromszor elloptál valamit.”
De mit? Fogadok, ezt apám panaszolta a papának. A fater szeret dugdosni dolgokat előlem, aztán nem emlékszik hová is tette. Így volt, amíg Pesten együtt laktunk. Még a hűtőszekrényt is lelakatolta, hogy ne egyek éjjel. Odáig jutottunk, már enni sem engedett. És külön szobám sem volt, egy szekrény mögött aludhattam. Ezek azt hitték, végleg leléptem. Nem mondom, hogy nem azt terveztem, de már Amerika sem az igazi…
Aztán az apám rám fogta, hogy eladogattam a művészeti könyveiből huszonkét nagyméretű albumot, vagy huszonhatot, és legalább nyolcvan darab műsoros videokazettát. Ha, mondjuk, igaz lenne… Én mindig egy szál reklámszatyorral közlekedtem, és abban hat VHS kazettánál több, már kiszúrta volna a szemét. Persze nem mindig volt otthon, amikor elmentem.
Azért bulizta ki nekem a tanácsnál a padlásszobát, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét.
Rá akart venni, fessük ki együtt. Hát, azt már nem. Nem vagyok képes együtt dolgozni vele. Neki semmi sem jó, amit csinálok. Mondtam neki, adjon pénzt, és én megoldom. De, csak anyagra adott volna, vagyis festékre és ecsetre.


Aztán meggondolta magát, és egyedül újította fel a padlásszobám. Szinte mindenhez ért. Legalább is ezt hiszi magáról. Aztán anyuval leköltözött vidékre, csakhogy ne lássa, hogy szenvedek, ha teljesen elfogy a pénzem.
Utoljára a Mamával együtt utaztam hozzájuk látogatóba, mert azt mondta, anyu állapota rosszabbodott. Apám ebéd után elvonult pihenni, mert állítólag az éjszaka nem tudott aludni anyu ápolása miatt.
Én már évek óta nem tudok aludni éjjel, és mégsem fekszem le ebéd után. Igaz, el szoktam felejteni az ebédet, amire a Mama befizetett. Nem nagy szám, desszertet nem is adnak, legfeljebb egy almát, vagy pogácsát. Mert mindig azt mondják, későn jöttem, és már szétosztották az édességeket. Akkor meg minek erőlködjek.
Amikor apám felébredt, nem látott a pipától. Üvölteni kezdett velem, amiért meg akartam javítani a számítógépét, egy öreg Pentium hármast. Nem tagadom, akadozott, szétszereltem, és valami kisült az alaplapon. Ez a legjobb családban is előfordulhat.
Különben is, Karácsonykor még arról beszélt, ha elmegyek dolgozni, nekem adja a gépét, mert kapott egy elég jó laptopot Gyuritól.
„Miért nem mész el dolgozni? Végezhetnél valami tisztességes munkát!” – Azóta, hogy félbe hagytam a szakmunkásképzőt, ez a fixa ideája, ezzel nyúz, amikor csak találkozunk. Úgy mondja, mint egy mantrát. Ezért is kerülöm. Nem bírom a szentbeszédeit. Olyan negatív tud lenni. Mindig veszekedés a vége.
Persze, nem hagyott bűvészkedni, mintha abból nem lehetne megélni. Pedig elég jól csináltam amatőrként. Arra sem jött rá, hogyan vittem el a memória kártyákat, és a régi mobiltelefonját a házból, amikor a Mama is megmotozott. A fater úgy szidott, mint a bokrot, és követelte, adjam elő a lopott holmit. Amúgy meg takarodjak, és be ne merjem tenni a lábam Szentmártonba.


Most az is baj, hogy meglátogattam beteg édesanyám? Eddig az volt a bajuk, hogy ritkán jövök. Nem lehet rajtuk eligazodni. Miért költöztek ilyen francos messze Pesttől? Szerintem pont azért, hogy minél kevesebbet lássanak. Legalább is, a fater. Mindig leráz, ha pénzt akarok kérni tőle. Hiába mondom, csak kölcsön kellene, és egy hónap múlva megadom.
Tizenkét évesen még jóban voltam vele. Hol vannak már a tengerparti nyaralások. Akkoriban dőlt a lé bizsu-bizniszünkből. Együtt búvárkodtunk, és néztük a csajokat a nudista strandon.
Aztán kilencvenhatban csődbe ment a vállalkozása, még a kisgalériát is el kellett adni. Az apám teljesen abszurd. Ez után kezdett el építkezni vidéken. Más ilyenkor köti fel magát.

Volt idő, amikor hiányoztam anyunak, és ő is nekem. Egy ideje nincs túl jó állapotban.
Ezért is kell a szer, mert fáj, ha rágondolok.   Jó ez az anyag,  segít lazítani…  Valóban, ma halt meg az anyám? Biztosan félreértettem a nagynéném, és talán tegnap. Vagy holnap…(?)

 

***

 

A harmadik házi-feladat kiinduló mondatát tanárunk diktálta le, amiből az alábbi írást sütöttem ki.

 

Igazán hazajöhetne már az apám

Írta: Kovács István Haykovats

 

Igazán hazajöhetne már az apám, hogy csinálna valami kis rendet is végre.
Hamarosan kezdődik a fűtés idény, és nekem kell felhoznom a tüzelőt a pincénkből. Anyánk már oldalazva sem tud utat törni a tüzelőig. Azért „anyánk”, mert van egy nővérem is anyám első házasságából. Ő huszonkét éves, jövőre fog diplomázni Szegeden, angol-német szakon. Én csak 16 múltam augusztus tizenötödikén. Ezen a napon született Bonaparte Napóleon is. Szerencsére már 15 évesen is magasabb voltam nála.

Anyánk az utóbbi három évben egyre terebélyesebb lett. Leszázalékolták a szívével, és a cukrát is kezelnie kell. Inzulint szurkál magába.
Mióta nyugdíjazták, több ideje maradt rossz szokásaira. Mivel már nem tömheti magába az édességet, elkezdett gyűjtögetni.
Figyeli, merre van a környéken lomtalanítás, és egy öreg babakocsival eljár összeszedni ezt-azt. A babakocsit is így szerezte. Hozott már haza kisebb bútort, éjjeli szekrényt, polcot, állólámpát, virágtartó állványt, padlóvázát, kisbőröndöt, konyhai felszerelést. Apám kezdetben próbálta lebeszélni erről a pótcselekvéséről, hiszen mindenünk van, amire egy lakásban szükség lehet. A tök felesleges tárgyakat csendben berakta az Opel kombink csomagterébe, és kivitte a szeméttelepre. Aztán belefáradt a veszekedésekbe, és ráparancsolt anyámra, hogy a pincében tárolja a gyűjteményét, ahol lassan én sem tudok közlekedni, pedig nem vagyok több 65 kilónál, ami a 172 centimhez nem sok.
Az egyik utcára néző pinceablakon szokták beönteni a német brikettet, a másikon bedobálják a fát. Két deszkapalánk fogná meg a lezúduló tüzelőanyagot, egy részük átbukdácsol rajtuk. Azt nekem kell visszadobálnom, vagy a szén esetében, visszalapátolnom.

Apám rendszerető. Már a foglalkozásából is adódik, mert egy nagyvállalat könyvelője. Nem úgy néz ki, mint a hajlott hátú, pocakos, szemüveges könyvelők a filmekben. Ő 184 centi magas, jóképű, és negyvenhat évesen is jó kondiban van. A válogatottban kézilabdázott, most is olyan erős a kézfogása, mint egy satuszorítás. Mégis nehezen szánja rá magát, hogy rendet rakjon a pincében.

Ha mégis rászánja magát, elhívja Anti bácsit, anyu részeges öccsét segíteni, amivel valamennyit ledolgoz az évek alatt felhalmozott tartozásából. Több alkoholista is van anyám családjában, de csak Anti bácsi jár apám nyakára kunyerálni. Olyankor éppen csak annyit iszik, hogy bátorságot merítsen a kölcsönkéréshez. Ilyen alkalomra meg is borotválkozik, és tiszta inget vesz fel. A zsíros gallérú zakóját csak akkor cseréli le, ha apám rábólint valamelyik öltönye kiselejtezésére, és anyám elviszi a szabóhoz, hogy az öccse méretére igazítsa. Az idős, nyugdíjas szabómester már fejből tudja a méreteket.
Anti bácsi a kölcsönöket mindig szeretné visszafizetni apámnak, de mindig közbejön valami. Apám ezzel tisztában van, de anyám miatt szokott adni valamennyit a „kedves rokonnak”.
Persze sohasem annyit, amennyit Anti bácsi szeretne, de ezzel ő is tisztában lehet, mert egyre többet kér. Persze apám eszén nehéz túljárni.

Egy éve, hogy apám is átment alkoholistába. Legalább is a tünetek arra utaltak.
Egyre többször ragadt le a munkahelye melletti borozóban, legalább is erre hivatkozott, amikor két-három órás késéssel jött haza, és nem szólt senkihez.
Az a borozó jóval kulturáltabb, mint a tőlünk két sarokra lévő késdobáló, amit egyébként Makk Hetesnek hívnak. Ezt onnan tudom, mert egyszer - még márciusban - kíváncsiságból követtem apámat az irodaháztól, ahol fél ötig dolgozik. Anyám küldött utána, de nem azért, hogy leskelődjek, csak apám busz-bérletét kellett a portán leadnom. Otthon valahogy kicsúszott a zsebéből. De az is lehetett, hogy anyám kutakodott a zsebeiben. Valahogy nem stimmel neki az apám italozása.
Egy idő után belestem a borozóba, apámnak csak hűlt helyét találtam. Erre beljebb mentem, és belestem a borozó bokszaiba, de apámat nem találtam. Aztán hátramentem a mellékhelységekig, akkor láttam meg az ajtót, ami a borozó mögötti parkolóra nyílt. Egy villanásnyira még láttam apám fejét egy piros Suzukiban. Vékony, szőke nő vezette, éppen kikanyarodott az utcára. Amennyit láttam belőle, abból úgy tűnt, jóval fiatalabb anyunál.

Hamar rájöttem, apám csak szerepet játszik. Mivel anyám családjában könnyebben elfogadják a mértéktelen piálást, mint a házasságtörést, ezért álcázza alkoholistának magát. Eszembe jutott, megzsarolom, de hamar elvetettem az ötletet. Ha elhagyna minket, anyám rokkantnyugdíjából nehezen telne síelésre a Tátrában, és a balatoni vitorlázásról is lemondhatnék. Apám vállalati üdülőjéhez tartozott a gyönyörű hat személyes teknő, amiben aludni is lehetett.

Apám a Makk Hetesben is meg szokott fordulni, mielőtt hazajön. Egyszer szó szerint rendesen megfordult a söntésben. Az eset tavaly novemberben, egy péntek este történt.

Ahogy apám elbeszéléséből kiderült, hazafelé jövet beugrott egy sörre. Akkor még nem sejtettem, csak azért ivott, hogy sörszagú legyen. Éppen leült egy szabad asztalhoz, amikor verekedés tört ki, és valamelyik muszkli-Jancsi egy székkel leverte a világítást. Apám a lába között tartotta marhabőr aktatáskáját, aminek masszív fogantyúja és fém sarkai voltak. Kiitta sörét, megragadta a kézitáskát, és vállmagasságba emelve forogni kezdett. Ezzel a forgással haladt a kijárat felé, és karcolás nélkül ki is jutott az utcára. Elképzeltem, hogy dőltek körülötte a népek, mint a kugli bábuk. Erről csak vasárnap számolt be, amikor elvitt a terem-foci döntőre, ahol az évfolyamunk csapata jó eséllyel játszott, és én voltam a balhátvéd.
A kocsmai verekedésről már előbb tudomást szereztem, csak más nézőpontból lett előadva a történet.
Azon a novemberi péntek estén valaki csengetett. Anyu a nappaliban rá volt ragadva egy TV sorozatra, apám éppen zuhanyozott, így én nyitottam ajtót.
Apám kollégája állt előttem, véres zsebkendőt szorítva a szájához. Így is felismertem, emlékeztem a nevére is. Nánássy Sámuelnek hívták, az ősei nemesek voltak, de az már régen volt. Ő is a könyvelésen dolgozott apám mellett, és Samunak szólították. Negyven év körüli agglegény, tipikus könyvelő kinézettel. A közelünkben lakott az édesanyjával. Apám évekkel ezelőtt elhívta zsugázni. Volt egy harmadik férfi is, ultit játszottak. Anyámat zavarta, hogy mindhárman fújják a füstöt, így a későbbiekben nem nálunk folytak a heti kártya partik.

Samu bácsi ki volt ütve. Szó szerint. Beengedtem a konyhába, leroskadt egy székre és megkérdezte, tartunk-e jégkockát a mélyhűtőben. Kinyitottam az ajtaját, nem találtam. Viszont felajánlottam neki egy zacskó fagyasztott borsót, amit rögtön az arcára szorított. Közben a csengetésre előjött anyám. Azt vártam, a rémülettől lecövekel. Anyám kórházban dolgozott ugyan, de a központi adminisztráción.
A betegeket csak akkor látta, amikor ő is közéjük került. Ehhez képest meglepően higgadtan mérte fel a konyhánkban ülő sérült férfit. Egy papírtörlővel letörölgette a vért Samu bácsi arcáról, aki selypegve megszólalt.
   - Leszakadt a bal felső hidam – mondta kesergő hangon, és a zsebébe nyúlt a bizonyítékért. Előhúzta csomóba gyűrt zsebkendőjét – még olyan régi vágású textil zsebkendőt használt – óvatosan szétnyitotta, vérfoltok színezték. A közepén négy, fémmel összekötött műfog vicsorított, a bal felső rágófogai.
   - Mi történt magával? Csak nem elütötte egy eszelős motoros? – kérdezte szörnyülködve anyám. – Lesötétített bukósisakkal, fekete bőrruhában száguldoznak a környéken, mint a veszedelem.
Anyám jóhiszeműen azt gondolhatta, biztosan baleset érte a férfit. Egy ilyen „finom úriembert” nem hozott volna összefüggésbe egy kocsmai verekedéssel.
   - Eszelősnek, eszelős volt, az biztos. Meg sötét is, de nem motorral ütött el. – pöszített Samu bácsi. Közben apám is előkerült, és együtt érző érdeklődéssel hallgatta kollégája beszámolóját.
Hazafelé menet Samu betért egy Unikumra a Makk Hetesbe. Abban a pillanatban amikor a pultos feléje nyújtotta az italt, minden elsötétedett. Nánássy úr gyorsan levette drága bifokális szemüvegét, a tokjába csúsztatta, és biztonságba helyezte a zakója belső zsebében. Ezt nagyon bölcsen tette. Ha az ütés néhány centivel feljebb éri, a szemüveglencse összetörik, és beláthatatlan sérüléseket okozhatott volna az üvegszilánk. Ezután megindult a kijárat felé, amit halványan megvilágított az utcáról beszűrődő fény. Akkor lökte félre valaki a dulakodók közül, és a következő pillanatban keményen szájon vágták.
   - Először nem is éreztem fájdalmat, csak a reccsenés volt nagyon ijesztő. Akkor tört le a felső hidam. – mesélte Samu, és közben vérző ínyét szívogatta. Szerencsénkre a vért diszkréten lenyelte. Amikor idáig ért a történetével apám elfordult, és az orrát kezdte dörzsölgetni.
   - Magának orvoshoz kéne menni! – szólt közbe anyám aggódó hangon – Lehet, hogy bokszerrel vágták képen. Talán össze kellene varrni a szája szélét.
   - Igaza lesz, éreztem a fém ízét a számban. De nem szakadt be mélyen. Holnap délelőtt tud fogadni a saját fogorvosom, csak benne bízom. A sarki fülkéből felhívtam. Még jó, hogy maradt egy-két nyilvános telefon a városban. Amikor a padlóra kerültem, kicsúszott a zsebemből a mobiltelefonom. Legalább is ezt gondolom, mert ahogy kitámolyogtam a kocsmából, hívni akartam a rendőrséget, és nem találtam… - mégis köpött egy véreset a papírtörlőbe, aztán szabadkozva folytatta - Elnézést, hogy így magukra törtem. Anyám szívbeteg, nem akartam ráijeszteni, amíg egy kicsit rendbe nem szedem magam.
„Az én anyám is szívbeteg, kizárt, hogy apu nem beszélt róla.” – gondoltam, de nem tettem szóvá.

Apám egy hete kiugrott cigarettát venni a Makk Hetesbe, azóta nem láttuk. Senki sem látta az óta.

A munkahelyére sem jár be. Anyám bejelentette az eltűnését a rendőrségen. Nem nyugtatták meg túlzottan, állítólag, csak Újpesten 82 eltűntet tartanak nyílván, és nyílván nem szakadnak meg az erőlködéstől a rendőrök, hogy a nyomukra találjanak. Anyám altatón és nyugtatón él, és közben folyamatosan aggódik. Tegnap elfelejtett ebédet főzni.
Ennyire én nem aggódom apám miatt, inkább a téli síelés elmaradása aggaszt. Azért már igazán hazajöhetne. Átvállalom helyette a rendcsinálást a pincében.

***

2017-ben folytattam az "íróképzőt" a Kodolányin, de átigazoltam a "Próza-drámaírás" kurzusra, merő kalandvágyból. Elsősorban a film érdekel, és úgy érzem, a készülő regényem könnyen filmvászonra szabható. Persze, azt profikra bíznám. New Yorkban élő barátom ismeri a történetem, és ő mondta, hogy filmen is el tudná képzelni.

Az idei házi feladatok közül egy rendhagyót mutatok be. Azért rendhagyó, mert induláskor nem akartam szimpadra való művet írni.

Ez ugyan csak egy rövid kétszereplős jelenet, amivel megleptem tanárom és hallgató társaim az évzáró felolvasáson. Hirtelen jött az ötlet, amihez a szomszéd faluban megtörtént eset adott kiindulópontot. Tehát a helyszín, egy "T" alakú útkereszteződés, a valóságban is megtalálható. Ezúton is köszönöm Vidéki Biankának, hogy vállalta a felolvasáson a "Lány" szerepét.

 

A vonzás törvénye
/jelenet/


Írta: Haykovats

 

Helyszín 1. Falusi porta hátsó kertjének kerítése, kiskapuval.
Szereplők: Apa és felnőtt lánya

Az apa várja lánya érkezését, kinyitja a kertkaput. A lány gyors léptekkel közeledik, hátizsákkal a vállán.

Apa, köszönés helyett indulatosan ráförmed lányára:- Hát nem megmondtam!?

Lánya, csodálkozó szemekkel kérdezi: - Mit mondtál meg? Bontott csirkét hoztam, ahogy anyuval megbeszéltük. Tudom, hogy az utolsó tyúkot vasárnap vágta le.

Apa, magyarázóan: - Azt mondtam meg jó előre, hogy rossz vége lesz.

Leány: - Még mindig nem értem, miről beszélsz.

Apa: - Hát, a vonzás törvényéről. Annyit magyaráztad: „amire sokat gondolunk, az előbb, vagy utóbb megjelenik az életünkben.

Lány: - Igen, ez így is van. De akkor sem értem, mért foglalkozol ezzel pont most? Kilóg a nyelvem, úgy siettem a busztól, mert Bözsi néni azt mondta, mentő vitte el nagymamát. Mi történt vele?

Apa: - - Leesett az ágyról. Szerencséje volt, két bordatöréssel megúszta. A mentős azt mondta, lehet, hogy csak bordarepedés. A röntgen ezt igazolta, néhány hét és rendbe jön. Olyan szívós a szervezete, hogy száz évig is elélhet. Ezt már az orvos mondta anyádnak, aki most is bent van nagyanyáddal a kórházban. Telefonon beszéltünk.

Lány, csalódottan: - A nagyi szívós, nekünk szívás. Én biztosan nem bírom ki, még huszonöt évig egy fedél alatt vele. Úr isten! Ahogy hazaérek, engem cseszeget. Semmi sem jó neki, amit csinálok.

Apa, nyugalmat erőltetve magára: - Én sem rajongok az anyósomért, de akkor is az anyád anyja. Több tiszteletet vár tőled. Holnapra vegyél virágot, meglátogatjuk a kórházban. Pár napig még megfigyelés alatt tartják.

Lány, zavartan: - Nekem holnap is Pestre kell mennem. Továbbképzésre.

Apa, felháborodva: - Már megint olyan vorkcsopra mész hétvégén? Ezeknek már semmi sem szent? – mondja felfelé nézve.

Lány: - Vörksop, apu, és fontos az előmenetelemhez a cégnél.

Apa: - Biztosan ott is ezzel a kurva vonzás törvényével foglalkoztok.

Lány: - Apu, neked meg mi bajod a vonzás törvényével?

Apa, elgondolkodva:
- Na, hagyjuk. Lehet, hogy nincs igazam. – aztán emelt hangon folytatja:
- Arra emlékszel, hogy a nagyapád halála után, nagyanyádnak nem volt maradása a régi házban?

Lány: - Persze, azzal magyarázta, hogy ott minden a nagyapára emlékezteti. Pedig milyen klassz házunk volt a domboldalon. Szép kilátás a szőlőre. De a nagyi utálta a szőlőt, és nem akart arra emlékezni, hogy a nagyapa a hitvesi ágyban csalta meg. Ezen mai eszemmel nem is csodálkozom. Nagyapa mindig kedves és türelmes volt hozzám. Kár hogy a szíve felmondta a szolgálatot… Idén lenne hetvenhét.

Apa: - Na, jó. annak már nyolc éve, hogy a barátnője lábai közt kilehelte a lelkét. Isten nyugosztalja. Nagyanyád még az egyházi szertartás ellen is tiltakozott. Anyádon múlott, hogy rendesen eltemettük… De nem erről akartam beszélni. – az apa mély levegőt vesz, és folytatja: - Amikor nagyanyád kinézte ezt a házat, én már akkor megmondtam, nem szerencsés, hogy a keresztutcára néz a hálószoba ablaka. Neki meg pont ezért tetszett. Akkor már a köszvénytől alig tudott mozogni. Azért is akart beköltözni a falu közepére, mert a dombról már nehezen tudott bejárni…

Lány, apja szavába vágva: - Persze, nem volt kivel pletykálkodni. Innen meg egész nap leskelődhet. Mióta eladta a szőlőt, egy kapavágást sem tett. De a piacra, meg a templomba most is kicsoszog. 

Apa: - Te meg egy éve arról beszélsz, hogy hamarosan új autód lesz. Hát, most ez bejött, házhoz szállította a vonzás törvénye.

Lány, csodálkozva: - Mit hordasz össze? Megint bepiáltál?

Apa, öntudatosan: - Nem piáltam be, csak ittam egy kis szíverősítőt. Ha meglátod az új kocsidat, te is kérsz a törkölypálinkából.

Lány, zavartan: - - Légy szíves, végre világosíts fel, mert nem értek semmit.

Apa: - Gyere, és nézd meg a saját szemeddel.

Helyszín 2.

A színpad elsötétül, majd a házban folytatódik a jelenet. Az apa odalép az ajtóhoz, és kitárja a lánya előtt. A hálószoba romokban, az ágy ferdén a sarokba szorulva, mögötte egy piros Porsche néz szembe velük.

Lány, hüledezve: - Ilyen nincs.

Apa, higgadtan: - A szomszéd Józsi látta mi történt. A Porsche szabályosan megállt a szemközti stop táblánál. Mögötte jött egy öreg teherautó, elromlott a fékje, és betolta a kocsit a házunkba. De, úgy is mondhatnám, a házunk bevonzotta ezt a szép autót. A vezetőjének szerencsés volt, hogy nem készült el a kőkerítés, amit évek óta forszírozok. A régi léckerítés, meg az ablak alatti vályogfal, nem volt neki akadály.

Lány, elgondolkodva: - Hálát adhatunk a Jóistennek, hogy lefékezte a teherautót. Mi lett volna, ha az hajt át a falon?
Apa, elbizonytalanodva: - Hát, romba dől az egész ház…

Lány, apja vállaira teszi kezeit, és merőn a szemébe néz:
Apu, itt a bizonyíték, valóban működik a vonzás törvénye. Azt mondtad, „szerencsés volt, hogy nem készült el a kőkerítés, amit évek óta forszírozol.” Miért is erőltetted évek óta, hogy kőkerítést rakasson a nagyi?? A te félelmed vonzotta be az autót a hálószobába.

Az apa tátott szájjal néz a lányára, hang nem jön ki a torkán.

 

Függöny

 

az oldal még fejlesztés alatt

MIÉRT HAYKOVATS? ÖNÉLETRAJZ BLOGkOLÁS NAGYVÁROSI AUTÓZÁS

TALÁLMÁNYOK "A VÉLEMÉNY SZABAD" ILYÉS MÁRTÁRÓL FOTÓ GALÉRIA

KÉPZŐDMŰVEIM AZ ORFEÓRÓL VERSEIM

RECEPTEK EMLÉK-KÉPEK Kapcsolat